Több mint csillagász – beszélgetés Bakos Gáspárral

Az Amerikai Asztronómiai Társaság idén Neked ítélte a fiatal kutatóknak adható, Newton Lacy Pierce díjat. Egy ilyen elismerés után elgondolkozik az ember, visszatekint eddigi pályájára és megáll egy percre; vagy úgy érzed, nem változott semmi, mehet minden tovább a megszokott mederben?

Igazából semmi nem történt. A napok ugyanúgy mennek tovább, ahogyan eddig is. A díjjal nem jár együtt sem anyagi támogatás, sem valami különleges állás, s nagyobb lelkesedés sem köszönhető neki. Nem akarom elbagatellizálni a helyzetet, természetesen örülök neki, de nem okozott semmiféle változást a tudományos aktivitásomban, hozzáállásomban. 

Nem tekinted tehát ezt egy fontos mérföldkőnek az életedben? 

Nem, nem gondolom annak. Mérföldkő az életemben mondjuk az volt, mikor gyermekem született, majd amikor a második gyerekem született; vagy amikor az első bolygót felfedeztük, s az is egy nagy mérföldkő volt, mikor az első távcső az első automatikus képet csinálta az égről Arizonában. Ezek emlékezetes mérföldkövek. Arra is emlékszem, mikor először jártam Hawaiion, s megterveztem, hová kerüljenek a távcsövek; vagy mikor először utaztam Chilébe, vagy Ausztráliába, s azon dolgoztam, hová telepítsünk még távcsöveket. Ezek az igazán emlékezetes pillanatok; egy díj ehhez képest egy szimbolikus, kézzel foghatatlan dolog, s ezáltal teljesen más.

Diákéveidet az ELTE csillagász szakán töltötted. Hogyan emlékszel vissza ezekre az évekre? 

Tulajdonképpen fizikus szakon kezdtem, s annak is készültem, mert az volt a meglátásom – és a példák is azt mutatták –, hogy igazán jó csillagász csak az tud lenni, akinek megfelelő matematikai és fizikai háttere van. De mivel a csillagászat öt éves korom óta érdekelt, harmad évesen felvettem a csillagász szakot is; s emellett amatőr csillagász voltam évekig, saját távcsövem is volt. Kérdésedre válaszolva, remek éveket éltem meg az ELTE-n: kiváló évfolyamom volt, mindenkit nagyon-nagyon okosnak tartottam és mindenkire felnéztem intellektuális szempontból; nagyon szerettem a tanárokat, s összességében jó emlékeim vannak az egész ELTE-ről, a B épületről, az Astoriáról, Dávid Gyuláról, a vektorszámításról… Persze szigorú volt az oktatás, féltem a vizsgáktól és reménytelenül soknak tartottam, hogy december 15-én elkezdtük a vizsgákat, s egészen január 31-ig a Szabó Ervinben ücsörögtünk. Emellett azonban rendkívül aktív egyetemi életet éltünk: klubélet, Tilos az Á, borozás, csajozás – egy szóval, nagyon intenzív és intellektuális világ volt ez számomra.

2000-ben diplomáztál, s azóta szinte folyamatosan az USA-ban élsz és dolgozol. Úgy érzed, Magyarországon nincsenek meg a munkádhoz szükséges feltételek? S ha meglennének, hazajönnél-e Magyarországra dolgozni? 

Ha meglennének, akkor persze. Hiszen nem azért vagyok itt, mert az USA-t jobban szeretem, mint Magyarországot, sőt állandó honvággyal küzdök. Ha otthon olyan feltételek lennének, mint itt, akkor én lennék a legboldogabb ember, s nyilván otthon dolgoznék, több mákos rétest ennék, többet látnám a szüleimet, a testvéremet, az egész családot, a régi barátaimat és így tovább. De ilyen körülmények otthon nincsenek.

Pusztán anyagi körülményekről beszélünk, vagy technikai és más egyéb feltételek sincsenek meg? 

Ez egy jó kérdés. Nagyon sok minden az anyagiakon múlik ugyanis, s most nem is arról van szó, hogy én mennyi fizetést kapok, mert nem ez számít, hanem például az, hogy egy adott intézet milyen forrásokkal bír. Természetesen az is fontos, hogy mennyi egy kutató fizetése – mikor például én voltam kutatóasszisztens, a munkám mellett korrepetáltam, tanítottam, ezernyi más dolgot csináltam, hogy pénzt keressek, s így a figyelmem is rendkívül megosztott volt. Itt most semmi más dolgom nincs, mint hogy a csillagászattal foglalkozzak, s ez nagyszerű. Egyrészt egy-egy projekt támogatása is nagyságrendekkel nagyobb, mint Magyarországon, másrészt egy tudós megítélése is más az USA-ban; s ez olyanokon látszódik meg, mint a fizetés, társadalmi funkció vagy megbecsülés. Hazánkban ugyanis sokszor haszontalannak tartják az olyan embert, aki például bölcsészettel, művészettörténettel, vagy csillagászattal foglalkozik, pedig véleményem szerint ezek azok a dolgok, melyek az emberi élet igazi értelmét adják.

Visszatérve egy kicsit a munkádhoz: társaiddal néhány évvel ezelőtt megalkottátok a HATNet névre hallgató hálózatot. Mit érdemes erről tudni?

Maga a HATNet sokat köszönhet a Magyar Csillagászati Egyesületnek (MCSE), ami egyfajta olvasztótégelye a csillagászat iránt érdeklődő embereknek: van köztük az esztergályostól kezdve a buszsofőrön át a profi csillagászig mindenféle szakember. Én is itt találkoztam a HAT-csapat másik három tagjával: egy gépészmérnökkel, egy elektromérnökkel és egy szoftveressel. Innen indult hát a mi kapcsolatunk; először csak hobbi szinten kezdtünk ezzel foglalkozni, majd az MTA Konkoly Thege Csillagászati Kutatóintézete is segített. Később kinőtte magát a dolog, és az USA-ban folytattam tovább a projektet. Itt nagyon sok helyi kollaborátorom lett, sőt magyar diákokkal is dolgozhattam együtt: legalább 10 magyar diák dolgozott itt velünk az elmúlt 7-8 évben. A projektnek tehát nagyon sok magyar vonatkozása van, de az anyagi támogatás nagyrészt az Egyesült Államokból jött. Egyébként a HATNet kis automata távcsövek hálózata, melyek folyamatosan működnek, éjjel maguktól kinyílnak, majd reggelente becsukódnak, sok adatot termelnek, melyek aztán az interneten visszafolynak a Harvard pincéjébe, nagyban segítve ezzel a további kutatásokat.

Említetted, hogy sok diákkal dolgoztál együtt. Ezek szerint bevonjátok őket a munka aktív részébe, a kutatásokba is. Mennyire tudjátok őket segíteni pályájuk kezdetén?

Igen, temérdek diák dolgozott már a HATNet projekt keretein belül velünk, s ezek közül a legtöbben már elég jó pozícióban vannak – részben a HAT-projektben való részvételüknek köszönhetően. Az USA-ban pályázatok útján elég sok anyagi forráshoz lehet jutni, melynek tetemes része ezen diákok anyagi támogatására ment el – például az utazásukra, itt tartózkodásukra. Nekik ugyanis olyan egy ösztöndíj, hogy abból lakást tudnak bérelni, kocsit tudnak fent tartani, meg tudnak belőle rendesen élni; vagyis teljesen más, mint – legalább is régen volt – otthon.

Jó néhány helyen olvastam Rólad ezt a kissé misztikus, filmbeillő megfogalmazást: bolygóvadász. Ez alatt mit értsünk egészen pontosan?

Azt, hogy bolygókat keresek más csillagok körül. A mi naprendszerünkben nyolc bolygó van és a Plútó – akit lefokoztak –, meg sok törpebolygó, és sok tízezer kisbolygó: tehát van egy viszonylag gazdag naprendszerünk. Távoli csillagok körül ugyanúgy vannak bolygók – ezeket megtalálni, és utána bebizonyítani, hogy ténylegesen ott is vannak, s még le is írni róluk, hogy mekkora például a tömegük, a sugaruk, a hőmérsékletük, ez egy nehéz feladat. Én tulajdonképpen ezzel foglalkozom. Ez valóban egy vadászat, hiszen az ember ezek után a nehezen felfedezhető és látható, és viszonylag titokzatos égitestek után kutat. Eleinte annak is örültünk, ha évente egyet találtunk, aztán felgyorsultak az események, s most már huszonnyolcnál tartunk, és továbbiakon dolgozunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden nap találunk bolygókat; évente talán egy párat, ha fel tudunk mutatni.

Azt mondtad az interjú elején, hogy a csillagászat öt éves korod óta érdekel. Mondhatjuk tehát, hogy egy gyerekkori álmod teljesült azzal, hogy csillagász lettél?

Az életemben természetesen voltak mellékvágányok, de a csillagászat érdekel a legrégebb óta és talán a legjobban is. Emellett azonban ma napig sok dolog érdekel, például a természettudományok, a biológia, a kémia, az analízis, az evolúció, az, hogyan működnek a sejtek, az állatok, s egyáltalán rájákat vagy korallokat vizsgálni, vagy bármi egyebet, ami a tengerben él és mozog.  Érdekes, hogy az Apáczai-ban (az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziuma) – ami egy természettudományos versenyistállónak volt beállítva – nagyon erősnek tartottam a humán nevelést is, az irodalom volt az egyik kedvencünk, és a történelem is nagyon színvonalas volt. Azóta is nagyon érdekel a középkori történelem, sok könyvet olvasok ezzel kapcsolatban.

Ennyi munka mellett mikor és hogyan jut időd egyáltalán a családodra, a magánéletedre, számos hobbidra?

Úgy, hogy egy csomó mindent velük csinálok. A kicsikkel mondjuk, még nem nagyon lehet utazni, de azért buzgón hordom őket haza Magyarországra, amikor csak tudom. A másik dolog pedig az, hogy az időbeosztásom nagyon sokat javult az elmúlt tíz évben. Ha például itthon vagyok, mindenképpen fürdetek, mesélek, besegítek vinni a fiúkat az óvodába, hétvégén együtt megyünk síelni, vagy múzeumba, akváriumba cápákat nézni. Áron és Boti majd’ heti rendszerességgel távcsövezik velem a Harvard tetejéről, és jól ismerik a fényes bolygókat, csillagokat. Nyilván van olyan családapa, aki sokkal több időt tud a családjával tölteni, de nem feltétlenül minőségi időt. Vannak ugyanis olyan családok, akiknél a szülők otthon vannak ugyan délután öttől, de a televízió nézésen kívül nem csinálnak semmit. Úgy gondolom, ennél sokkal többet ér, ha később érek haza, de abba az időbe belefér még egy síelés a szomszéd dombon, vagy egy hó kunyhó építése, s ilyesféle dolgok.

Zárásként annyit kérdeznék még: hova tovább? Mik azok a jövőbeli tervek, melyeket mindenképp szeretnél megvalósítani?

Hmm…magvas kérdés. Szeretnék természetesen még sok bolygót keresni; a mostani kutatási témámat folytatni, mert ez mindenképpen egy olyan dolog, ami rettentően érdekel; szeretnék még több űrszondás megfigyelésben részt venni; s a déli féltekén van egy új távcsőhálózat – a HAT SOUTH –, amit másfél éve indítottam el, annak a támogatása is nagyon fontos az elkövetkezendő öt évben. A többi pedig már a letelepedéshez, a családhoz, a gyerekneveléshez kapcsolódik – de hogy ezek éppen hol fognak megtörténni, hol lesz egy stabil állásom, az egyelőre egy nyitott kérdés. Még a tudományban is nagyon nehéz úgy elhelyezkedni, hogy az ember egy fix pozícióba kerüljön, s ne kelljen évről évre azért hajtania, hogy meghosszabbítsák a szerződését. Meglátjuk, mit hoz majd a jövő.

Fülöp Zsófia
ELTE Online