Kurt Vonnegut vezetett a reklámhoz

Milyen érzés Önnek újra itt lenni, azonban az asztal túlsó oldalán – tanárként?

 Alapvetően elég hihetetlen helyzet, mert egyrészt nagyon régen diplomáztam – idén 19 éve, ha még tudok számolni, ráadásul nem ugyanarra a tanszékre jöttem vissza tanítani. Bár művészettörténetet és angolt tanultam, alapvetően nagyon izgalmas kihívás és lehetőség azt oktatni, amit több mint másfél évtizede művelek. A nevelés egyébként soha nem állt távol tőlem, egyetemista koromban már tanítottam gimnáziumban.

Hogy látja, miben változott azóta az egyetemi élet, illetve az ELTE BTK maga?

Egyrészt ma teljesen másfajta képzések vannak, és megmondom őszintén, az adminisztráció labirintusán nem látok át. Ami számomra nagyon meglepő, hogy az óráimon nagyon heterogén csoportokkal találkozom. Ennek direkt szövődménye, hogy gyakran nem ismerik egymást a hallgatók. Ez például a mi időszakunkban elképzelhetetlen volt: kisebb szakokon – mint például a művészettörténet – gyakorlatilag mindenki mindenkit ismert, a felsőbb és alsóbb évfolyamokról is. Ma tapasztalatom szerint hiányzik ez a fajta kohézió. Ebből adódik, hogy látszólag sokkal nehezebb a csoportmunka is. Én gyakorlati órákat tartok, és hiszek abban, hogy amit tanítok, az olyan munkafolyamat, ami nem működik egyszemélyes vállalkozásként: nincsenek egyfős szerkesztőségek, reklámügynökségek, sem marketingkommunikációs csapatok – csoportban kell dolgozni. És mi lehet annál jobb, mint hasonló affinitású, életkorú, társadalmi állású emberekkel megpróbálni ezt? Egyébként ez a fajta csoportmunka némi összecsiszolódást követően egészen jól szokott működni, és meglepően színes produkciókat hagy maga után.

Láttam az önéletrajzában, hogy már rengeteg területen kipróbálta magát. Foglalkozott újságírással, fordítással, újabban pedig a művész mozikhoz is köze van…

A Budapest Film Zrt. igazgatóságának vagyok az elnöke. A Corvin mellett mi üzemeltetjük a legnagyobb budapesti artmozikat: a Művészt, a Puskint és a Toldit, valamint leányvállalatunkon keresztül az Odeont is.

Az elmúlt időszakban több cikk jelent meg arról, hogy a művész moziknak befellegzett. Mit gondol, a multiplexek mellett manapság mennyire tarthatóak fenn ezek a kisebb közönséget kiszolgáló intézmények?

Üzletileg sehogy. Kulturális küldetésük szempontjából azonban nagyon fontosak. Jelenleg önmagukban ezek a mozik Magyarországon nem tudják magukat fenntartani: korlátozott és eddig csökkenő tendenciát mutató a nézőközönségük, az a befogadói réteg, aki szívesen megy művészfilmet nézni. Aki viszont érdeklődik az igényes filmek iránt, nem feltétlenül képes kifizetni azt a jegyárat, amit el kellene kérni ahhoz, hogy nullára jöjjön ki a mozi. De ez éppen így problémája a színházaknak, a múzeumoknak is: ha elkérnék azt a pénzt, amennyibe az épület fenntartása, a munkabérek, az áram, a fűtés, stb. kerülnek, abban a pillanatban több ezer forintos jegyek lennének, amit feltehetően még kevesebben vásárolnának meg. A statisztikákból sajnos azt is látjuk, hogy kevés diáknézőnk van – ami furcsa, mert az én fiatalkoromban az artmozik remek csajozó/pasizó helyek voltak. Mi van annál jobb, mint beülni egy jó filmre, aztán inni egy bambit, világot megváltani és kölcsönösen megnyugtatni egymást, hogy tényleg milyen helyes, intelligens ez a lány és milyen rendes ez a srác, egész jól kibírta a filmet – magyarán ez jó közeg volt. Most sajnos ez nem jellemző – de dolgozunk rajta, hogy ismét az legyen. Visszatérve a kiindulóponthoz: az artmozik léte nem lehet alapvetően pénzügyi kérdés. Minden önkormányzatnak feladata lehet, hogy bizonyos kulturális szolgáltatásokat biztosítson – éppen ezért ez a rendszer működőképes kell, hogy maradjon, – ha nem is ennyi mozival, mint amennyi e pillanatban működik Budapesten. De a túlkínálat a multiplex mozikra is igaz.

Visszatérnék még kicsit a bölcsészkarra és a bölcsészekhez, akiknek a társadalmi megítélése elég ellentmondásos manapság. Mi a véleménye mind erről, mind pedig a munkaerőpiaci lehetőségeikről? 

Nem csak most van felemás, kissé különc megítélése a bölcsészeknek: a mi időszakunkban a Pesti Barnabás utcai épületben lévő büfét például a közgázosok Depresszónak hívták, a bölcsészhallgatók öltözködése és spleenje alapján általánosítva. Mindig is furcsán behatárolható csoport voltunk, talán nem annyira homogén, mint adott esetben a jogászok, közgazdászok. Ugyanakkor munkaerőpiaci szempontból rendkívül érdekes helyzet áll fenn, mert rengeteg szakmában (amelynek nincs direkt felsőoktatási képzése, pl. reklámkreatívok, újságírók) is remek alapot ad egy jó bölcsészkari képzés. Ha csak egykori csoporttársaimat vesszük, akkor is nagyon széles a paletta: múzeumigazgatótól kurátoron, akadémiai kutatón és galériáson át vezető portálszerkesztőig, önkormányzati tanácsosig, múzeumi marketingesig, informatikai vezetőig, reklámügynökségi dolgozóig vagy éppen gyakorló jogvédőig rengeteg területen találkozhatunk egymás munkájával. Nekem nem jelentett semmiféle problémát, hogy bölcsészdiplomám van.

Volna bármiféle javaslata, hogy a hallgatók hogyan tudnák magukat „életképessé” tenni a piacon?

A kérdés szerintem az, hogy mi a szándék, ki mit szeretne kezdeni az életével. Személy szerint hiszek abban, hogy az embernek érdemes azt választania, amihez van komoly affinitása. Ha valakit nem érdekel a foci, abból nem lesz jó focista, de még sportriporter vagy labdaszedegető sem. Ezt kell elsőként eldönteni. Annak, aki tudományos karriert szeretne befutni, az itt megszerezhető tudás nagyon jó alap. Ha valaki azonban más, nem tudományos karriert szán magának, akkor kisebb-nagyobb problémákkal fog szembenézni, mert a bölcsészoktatásból jellemzően hiányzott-hiányzik a ténylegesen gyakorlatorientált tárgyak széles kínálata. Hangsúlyozom: nem az elméleti oktatás helyett, hanem mellett. Hál’ Istennek vannak már olyan órák, ahol lehet naprakész praktikus ismereteket is szerezni, ami véleményem szerint szaktól függetlenül hasznos lehet. Nem árt, ha egy régész tud remek cikket írni, ha egy szociológustól nem áll távol a briefírás és –értelmezés készsége, ha egy kommunikáció szakos hallgató meggyőzően tud prezentálni élőszóban. Azután érdemes kihasználni az Erasmus, illetve az egyéb külföldi utakra irányuló programokat, ami szakmailag is tudattágító, és nyelvismeret szempontjából sem mellékes. Ha most lennék egyetemista, biztosan élnék ezekkel a lehetőségekkel. De mindenek felett tessék nyitott szemmel járni, mert ki tudja mikor és miben találunk számunkra fontos, akár meghatározó üzenetet: mint én a reklámírást Vonnegutban.

Sárai Vanda
ELTE Online

Fotó: Szájer Fanni