Filmek a kilátástalanságról – Egy este a Roma Kép Műhely filmklubban

Ha felidézzük a politikai vitákat, az olaszliszkai lincselést, vagy akár a sorozatgyilkosság jelenleg is zajló perét, aligha túlzás kijelenteni, hogy a mai magyar társadalom egyik legnagyobb feszültségét a romakérdés jelenti. Ez a helyzet azonban nem csupán szociológusokat vagy antropológusokat foglalkoztat – az elmúlt évek során számtalan művészeti alkotás, köztük sok dokumentumfilm is feldolgozta ezt a kérdéskört.

Közülük szemezgetett a DocuArt Mozi és az ELTE Filmtudomány Tanszéke, és szervezett egy többestés, a jelenlegi szemeszter szinte összes csütörtök estéjét kitöltő sorozatot, a Romakép filmklubot, mely azt hivatott vizsgálni, hogy a terítékre került alkotások milyen szemszögből közelítik meg és vizsgálják ezt a rendkívül összetett, komoly társadalmi vitákat is kiváltó témát.

Március 31-én három filmet, Galyas Gyula Fagyűjtő délelőttjét, a Pölcz Róbert és Pölcz Boglárka által rendezett Szafarit, és Szederkényi Júlia legújabb alkotását, a már nemzetközi sikereket is elért Barlangot tűzték műsorra. Beszámolónk elsősorban ez utóbbi, körülbelül nyolcvan perces műről szól.

Mint ahogy arra talán már a cím is utal, a Barlang központi témája a sivárság, és annak minél realistább ábrázolása. Ezt kellően hatásosan sikerült megoldani, így mialatt peregtek előttünk a film képkockái, aligha csodálkozott bárki is rajta, hogy – bár a szakmát valamennyire megosztotta –, a művet eddig megtekintők legtöbbjét, mélyen megrázta mondanivalójával, komor élethelyzeteivel, és sötét valóságával.

A film központi szereplői nem színészkednek, nem beszélnek, nem is törődnek a kamerával. Csupán egyvalamit tesznek: gépiesen élnek. Nem mosolyognak, alig szólnak egymáshoz, közös életrészleteik is nagyjából kimerülnek abban, hogy háttérzajként szól valamelyik tévéműsor. Mosolyt a felnőttek arcán még a közeli képeken sem lehet látni egy pillanatig sem; más érzelmet is csak alig. Ezek csupán a gyerekek életében figyelhetőek meg – ők még tudnak örülni, önfeledten játszani, és egymással törődni.

A – dokumentumfilmről lévén szó, talán furcsán hangzó – gyerekszereplőkhöz fűződik a néhány vidámra, mosolyfakasztóra sikerült jelenet is. Ilyennek számít az, amikor táncolni látunk két lányt, vagy amikor egy kisfiú a macskájával hempereg az ágyon – ám ezt a vonalat leginkább, és a rendezés szempontjából legművészibben az a felvételrészlet jeleníti meg, amikor a gyerekek a magasba ugrándoznak, a Nap pedig hol előbukkan, hol eltűnik mögöttük.

A képeken kívüli eszközök – ellentétben például a Szafarival – a Barlang esetében meglehetősen puritánok. Sem külső hanghatások – csak a jelenetek közti átmenetkor egy-egy pattanás -, sem jelentős utómunkálatok; ám talán szükség sincs rájuk, hisz a látottakat így lehet a legtisztábban érzékeltetni.

A mű színei, árnyai ennek megfelelőek: szürke háttér, melankolikus képek, monoton hangok. A rendezőnő minden egyes képkockával azt a sivárságot próbálja átadni, melyet a helyszínen tapasztalt – mely elől aligha van menekvés. Úgy vélem, jogosan merült fel, nem csak bennem, hogy a film fő témája nem elsősorban a romaság, hanem az általános mélyszegénység, mert bár akad néhány népcsoport-specifikus vonás, a fő mondanivaló általánosan igaz bárkire, akinek nincs esélye kitörni a kilátástalanságból.

A vetítés befejeztével sokan alighanem kissé nyomott hangulatban álltunk fel a székből, és kíváncsian vártuk a műhelybeszélgetést, melynek vendégei Horváth Kata antropológus, illetve Szederkényi Júlia, a Barlang alkotója voltak. Visszatérve a mű filmszakmai vonatkozásához, a rendezőnő elmondta, hogy bár sokan kritizálták azért, mert nem szólaltatta meg története szereplőit, ő úgy véli, hogy a puszta képek többet elmondanak életükről, körülményeikről, viszonyairól, mint ahogy azt a szavak tennék.

A film társadalmi mondanivalójával kapcsolatban elhangzott, hogy az ábrázolt komorság, és unalom nem túlzások – a rendezőnő a lehető legrealistább, a tényeket a maga nyers valójukban láttató képeket szeretett volna megmutatni a közönségnek. Ez kétségkívül eredményesen sikerült, hiszen az eredetileg elsősorban filmklubokra és fesztiválokra szánt Barlangot nemrég az Európai Parlament képviselőinek is levetítették Brüsszelben, akikre szintén nagy hatást gyakorolt a mű.

Összességében kijelenthető, hogy bár egy-egy, még oly jól sikerült dokumentumfilm is közvetlenül aligha változtathat a mélyszegénységben élők, vagy sok roma család hátrányos helyzetén, azért szükség van rájuk. Fontos az, amit bemutatnak, jelentős az, ahogy ábrázolják a tényeket – ám a leglényegesebb az, hogy kiknek tudják átadni képkockáikban őrzött emlékeiket. A dokumentumfilmek a legritkább esetben szórakoztatóak vagy könnyedek, ennek ellenére nem csak a legőszintébb, de az egyik legsokatmondóbb alkotások is. Értő és figyelmes közönség nélkül azonban kiáltásuk hasztalan marad.

DicsukD

Fotók: Szederkényi Júlia – a film alkotója