“Az a lemez lesz, amit néha titkon még mi magunk is felrakunk”

Ott vagytok jóformán az összes nagyobb fesztiválon. Mit tesztek azért, hogy ne fásuljatok bele időközben? Változtattok, variáltok valamin, hogy ne legyen unalmas sem nektek, sem pedig a közönségnek?

Beck Zoli: Akárhogy is, bármilyen furcsa is ez, ha távolról nézel ezekre a fesztiválokra, akkor borzasztóan egyformának tűnnek. Viszont ha közelebbről vizsgálod őket, akkor észreveszed, hogy mindegyiknek van valami sajátossága. Összeverődnek az emberek, akik kitermelnek egyfajta hangulatot aznapra. Mikor a nyári fesztiválokra készültünk, ugyanúgy, mint a klubturnék esetében, az történt, hogy lett egy viszonylag bő dalsor, amit a zenekar repertoáron tart – ez 30-35 dalt jelent, amiből kb. 20-at játszunk el. Azokat a dalokat, amiket az adott napon előadunk, pont az szólaltatja meg, hogy mi az első tapasztalatunk, amikor megérkezünk egy helyre. Hogy hogyan működik az adott helyszín a számunkra. Nem szoktunk egyforma setlistes koncerteket játszani. Az a helyzet, hogy az számunkra is borzasztóan unalmas lenne, ha úgy működnénk, mint egy kőszínházi társulat: “Sziasztok! Ez a századik előadás.” – tehát, hogy minden kiszámítható. Nyilván egy rockzenekar számára az az izgalmas, hogy zenél. Az összes többi mint hogy sikere van, hogy izgalmas vagy érdekes, hogy milyen kifelé – az egy járulékos történet. Az a nagy kérdés, hogy mi öten muzsikálunk együtt, azt meg mindig az adott nap hozza el. Rábízzuk magunkat erre az esetlegességre.

A Hegyalján lesz egy premieretek, amire a rajongóktól vártatok fotókat, amin egy biciklivel és egy várostáblával pózolnak. Honnan jött ez az ötlet, és mi volt vele igazából a célotok?

Beck Zoli: Az van, hogy nagyon szeretünk bringázni. Egyrészt elképesztően nagy szabadságot ad, másrészt az benne marha jó, hogy ha nagyobb városban laksz, akkor a bringával sokkal hamarabb célba érsz, mint autóval. Csomó para nincsen meg a bicikli esetében, ami az autónál igen, például nem kell parkolni vele. Mi elkezdtünk a próbákra is bringával járni, sőt, legutóbb, mikor Pécsett adtunk egy kedves, félig zártkörű koncertet, a zenekar fele biciklivel érkezett. Akkor jutott eszünkbe, hogy ez tök jó: odaér a zenekari busz a cuccal, de a zenekar tagjai miért ne érkezhetnének bringával?
Most az Endinek tanítunk KRESZ-szabályokat, mert nincs jogsija. Múltkor Pécsett leállítottuk a forgalmat, mert Endi jött… Az a helyzet, hogy egyik irányból van két sáv, a másik irányból is van két sáv, a kertvárosi elkerülő, mi meg érkeztünk két sávon, plusz egy besoroló sávon, tehát végül hét sáv találkozott, az Endre pedig nem tudta eldönteni, hogy mi lesz a jó megoldás. Ezért úgy gondolta, hogy nincs más, mint áthajtani, így sikerült a teljes forgalmat leállítanunk. Volt ott minden: fékezés, anyázás, bár akadt egy ember is, aki értette a humort, és csak annyit mondott: “Easy rider!”. A bicikliziés tehát egy jó kaland (remélhetőleg nem halunk bele), hatalmas szabadság, és azt gondoltuk, hogy ennek kéne valami felületet adni azon kívül, hogy a Critical Mass évente összeáll a különböző városokban. Mindenképpen akarnánk évközben is hangot adni annak, hogy “Figyeljetek srácok, érdemes bringázni!” vagy felhívni a nem-bringázók figyelmét arra, hogy vigyázzanak a biciklisekre. Mi is lebicikliztünk a Malomvölgy felé, megálltunk és csináltunk egy fotót, majd azt gondoltuk, hogy ezt az emberek ugyanígy megtehetnék, elküldhetnék a képeket nekünk, és aki bármilyen okból nem lesz ott a Tokaj-Hegyalján, az mégiscsak velünk lehet a koncerteken. Gyakorlatilag nem volt semmi mögöttes üzenete ennek a történetnek, csak annyi, hogy figyeljetek, bringázni jó!

Koncerteztek tehát a fesztiválokon illetve különböző klubokban, de évente kétszer egy teljesen másfajta produkcióval álltok a közönség elé, az úgynevezett Szentimentáléval. Mi az oka annak, hogy ez ilyen ritka?

Beck Zoli: Nagyon ritkán játszunk Szentimentálét, ennek nincs nagyon különleges oka. Leginkább azt képzelem, hogy egyfelől ez egy teljesen külön próbarendet kíván, meg kell találnunk az évben azt az időszakot, amikor egyáltalán próbálni tudunk. Ha nem próbálunk a Szentimentáléra, ha nem hangolódunk rá külön, akkor nem tudjuk jól megélni. Az egész nagyon intim, nem azon fordul meg, hogy el tudjuk-e játszani azokat a dalokat – nyilván el tudjuk. De ezeknek a daloknak pont abban van az erejük, hogy megvan-e az a fajta intimitásuk, amiben te magad az adott a pillanatban a végletekig azonosulni tudsz. Másképp nem működik. Ezért van, hogy a Szentimentálét ilyen kevésszer játsszuk, mert ezek a mi magunk számára is varázsos pillanatok.
Lesz idén is egyébként, novemberben a MüPában, és egyszer játszottuk már márciusban, Pécsett, és az idei évbe valószínűleg ennyi fér bele. 2004 óta van amúgy Szentimentálé, és hosszan évődtünk rajta, de úgy néz ki, hogy nagyjából eldöntöttük, hogy jövőre csinálunk belőle egy lemezt, hogy megmaradjanak ezek a dalok, meg akarjuk őrizni őket zenekari formában. Úgy képzelem tehát, hogy jövőre készítünk egy Szentimentálé albumot, ami az a lemez lesz, amit néha titkon még mi magunk is felrakunk.

Sárai Vanda

ELTE Online

Fotó: Horváth Lilla

[YOUTUBE URL="http://www.youtube.com/embed/8hEkVrbDR0M"]