Tekerj és fuss! (Ride and run!)

El sem kezdődött az edzés, máris jöttek a kalandok! Az, hogy a foglalkozás helyszínére a BEAC-ról kell kitekerni, természetesen tök normális dolog. Ám mivel a főváros útjait még nem volt alkalmam kerékpárról megcsodálni, a 2000 lakosú Áporka és a XI. kerület közlekedési viszonyai pedig cseppet sem hasonlítanak, volt bennem egy egészséges félsz. Ennek ellenére kiválasztottam egy szimpatikus montit a szertárból, felcsatoltam citromsárga NDK-építőmunkás sisakomat, és indulhatott is a csapat! Aggodalmam alaptalannak bizonyult, a Kopaszi-gát előterében fekvő Vízpart utcai „edzésközpontig” végig kerékpárúton mentünk, a többiek pedig élesen figyelték, hogy a béna újságíró sem szakadt-e le.

A hat fiú és öt lány résztvevő futóiskolával kezdte az edzést. Focis múltamból eredően itt még úgy-ahogy tartottam a tempót, pár pillanatig a többiekkel egyenrangú sportolónak éreztem magam. Na, ennek a tulajdonképpeni duatlon kezdetével vége is lett. Néhány száz méteren keresztül még jól haladtam a középmezőnnyel, az erős kezdés azonban nem volt a legjobb taktika, kis idő elteltével már csak a lassabb lányok hátában gyönyörködhettem, miközben az élboly rendre felfoghatatlan sebességgel húzott el szemből. A Dombóvári út négy köréből hármat végigcsináltam, Dani ekkor kegyelmezett meg, jöhetett a futás. Az első lépések megtétele után rájöttem, hogy ez lesz a neheze. A betoncsizmás mozgást már aligha lehetett a gyakorlatlanság számlájára írni, valószínűleg a legjobb futókat is meglepetésként érné, mennyire nehéz egy kiadós tekerés után elindulni. Annál kitörőbb volt az öröm, amikor a Duna-parton futva elértem a  célként kitűzött kerítéshez, túloldalán pedig megláttam rögtönzött „központunkat”.

Gyakoroltuk még a duatlon versenyek lényeges elemét, a le- és felszállást is (mármint a kerékpárra, szakszóval ezt depózásnak hívjuk). Pontosabba a nagymama (grandma) elindulást – ismert képsor: szatyor a kormányon, egyik láb a pedálon, rollerező mozdulatok, a támaszkodó láb átlendül a vázon – és a leugrást. Előbbit sehogyan sem sikerült abszolválnom, és férfiasságomat akkor is jelentősen rombolta, hogy a duatlonista lányok után a nagyik is lenyomtak, ha ügyetlenségemet betudhattam még mindig remegő combjaimnak. A leugrással természetesen nem volt gond, a biztonságos leérkezéssel már több. Az edzés végén „játszottunk”: a 2-3 fős csapatoknak együtt mozogva kellett végigfutniuk az utcából nyíló aluljárón, és persze a kerékpár sem maradt használaton kívül. Amikor a föld alá rohanva Noam baráti hátbavágással és „fuck it!” felkiáltással húzott el mellettem, éreztem, hogy megérte belekóstolni a duatlonba. A rutinos hazatekerés utáni csoportos nyújtógyakorlatok, valamint a zuhanyzók állapota képes volt felidézni egy falusi futballklub öltözőjének hangulatát. Több nekem nem is kellett.

Aki úgy dönt, hogy kipróbálja a duatlont (és miért döntene másképp?), annak javaslom, ne keseredjen el ha az első pár alkalommal nem veszi fel a versenyt a polythlonosokkal, elvégre a sportág hazai bajnokairól beszélünk. Ja, meg még azt, hogy vigyen magával csokit az edzésre. Mert az rossz, ha nincs.

(A duatlon edzést október 26-án teszteltük, Sport Testközelből cikksorozatunk részeként. Korábban jártunk a falmászóknál és az atlétáknál is.)

Teczár Szilárd
ELTE Online

Fotók: Bárány Gusztáv