Álmodnak-e az elektromos Lincolnok Timothy Archer lélekvándorlásával?

Félreértés ne essék, egy átlagos sci-fi író gondolkodás nélkül feláldozná akár a saját bolygóját is, ha valamely felsőbb hatalom megajándékozná a szimulákrumként visszatérő, legendás szakállú amerikai elnök körüli kalamajka szavakba öntéséhez szükséges tehetséggel;
vagyis Az elektromos Lincolnnak nagyjából annyi köze van a silány minőséghez, mint K. Dick paranoiával átitatott novelláinak Babar gyermekvidító anekdotáihoz.

Szimulákrum, szerelem – e kettő kell nekem!

Viszont egy rövid kitérő erejéig mellőzzük az ítéletalkotást, és foglalkozzunk inkább a Lincoln cselekményével, amelynek lényege a következőkben rejlik: Louis Rosen, az ingatag pszichéjű főszereplő, illetve skizofrén lányutóddal megátkozott üzlettársa, Maury Rock, spinétekkel és elektromos orgonákkal kereskednek. A valaha virágzó vállalkozás hervadni látszik, az idő eljárt felettük, a konkurencia elszáguldott mellettük.
Aztán a középszerűség állóvizét felkavarja Maury furcsa ötlete: billentyűs hangszerek helyett gyártsanak inkább történelmileg hiteles, a polgárháborús idők jeles személyiségeit megelevenítő szimulákrumokat. A prototípus Edwin M. Stantont hamarosan egy Lincoln-utánzat követi, és a két szimulákrum színre lépésével elszabaduló zűrzavarhoz az eddig lajstromba vett kompánia mellett hamarosan egy telekspekuláns milliárdos, Sam K. Barrows is csatlakozik.
A Hold, a Mars és a Vénusz benépesítésére készülő Barrows nem csupán a szimulákrumokra, illetve az azok összetákolásához szükséges technológiára feni fehérített fogait, hanem Maury Rock skizofrén lányára, Prisre is – aki iránt Louis Rosen groteszk szerelemre gyullad, ergo a konfliktus több forrásból fakad.

A relativitás gyakorlata

Visszakanyarodva a szubjektív ítéletalkotás rögös ösvényére: amint az imént röviden ismertetett cselekményből is kitűnik, a Lincoln – legalábbis a sci-fi univerzum egészének aspektusából – korántsem egy tucatregény. Az alapötlet kiváló és kellemesen kattant, a karakterek kellőképp kidolgozottak, ráadásul a párbeszédekről sem a Jóban Rosszban-előzetes jut az olvasó eszébe. Azonban e történetvezetés szempontjából igencsak következetlen – az izgalmasabb cselekményszálak elsorvadnak, a kevésbé lényegesek előtérbe tolakodnak –, kissé lagymatag regény a K. Dick-repertoárban eltörpül a mesterművek tucatjai mellett;
habár mindettől függetlenül mind a K.Dick-megszállottaknak, mind az elszállt műfajforradalmárral még csak most ismerkedőknek kötelező darab Az elektromos Lincoln.

Három a VALIS igazság

Kettő az egyben-típusú könyvkritikám eddigi Lincoln-dominanciája főként annak a számlájára írható, hogy míg előbbi egy viszonylag könnyen emészthető regény (a K. Dick-féle Agyfacsarási Skálán tízből négy pontot érdemel), addig a Timothy Archer lélekvándorlása egy jóval fajsúlyosabb alkotás, amelynek értő feldolgozása – már ha létezik ilyen – nem pusztán több időt, hanem terebélyes teológiai műveltséget, valamint a VALIS-trilógia (amelynek a Timothy Archer a záróakkordja) korábbi komponenseinek minimum felszínes ismeretét is megköveteli.

Persze a fenti mondatvéget csupán azért vetettem képernyőre, hogy tüstént ellentmondásba keveredhessek önmagammal; tudniillik a Timothy Archer lélekvándorlása – amely nem mellesleg Philip K. Dick földi pályafutásának irodalmi végállomása – magányos farkasként is megállja a helyét, és a gördülékeny, kiforrott stílusnak, a koherens történetvezetésnek, továbbá a címszereplő teológiai és filozófiai szemináriumnak is beillő eszmefuttatásainak hála élvezetes, elgondolkodtató olvasmánnyá nemesedik.

A felfedezés foglyai

A könyv kétszázhuszonöt oldalán végigkövethetjük Timothy Archer – akit akár K. Dick alteregójaként is értelmezhetünk, csakúgy, mint a történetmesélő Angel Archert, a püspök fű-, irodalom- és zenemániás menyét – vesszőfutását;
azt a tragédiáktól és vallási vargabetűktől csúf folyamatot, amely során Kalifornia kiugró népszerűségnek örvendő episzkolápis püspöke öngyilkosságba menekülő fia és szeretője után a hitét is elveszíti, hogy aztán halála pillanatában, a sivatag kellős közepén, ismét rátaláljon a Jézus Krisztus létezésébe vetett bizonyosság.

Azt nem tudhatjuk, hogy Archer püspökhöz hasonlóan Philip K. Dick is megvilágosodott-e halála pillanatában, ám azt a tévedés veszélye nélkül kijelenthetjük, hogy – az Agave kiadónak hála magyarul is hozzáférhető – munkásságával nem csupán a sci-fi megújításához, hanem olvasói szellemi előmeneteléhez is aktívan hozzájárult e megkínzott elméjű zseni;

aki, bár egész életében a Föld foglya volt, világok ezreit fedezte fel a karosszékében ülve csak azért, hogy a könyveit olvasva mi is vele tarthassunk az alternatív valóságok miriádjába.