„Izgalmasabb a háttérből elindítani dolgokat”

Godot Kávéház, Godot Galéria, Godot Színház, Godot Dumaszínház, Godot Irodalmi Estek. 2009 óta ezt a minden területre elérő, azonos gyökerű sokszínűséget a Godot Kulturális Intézet fogja össze Sáfár Zoltán koordinálásával, akinek élete és gondolkodása nem kizárt, hogy fog még újabb „godot-gyermekeket” szülni.  

Alapító, ötletgazda, főnök… Tulajdonképpen mivel foglalkozol? Mije vagy te a Godot-nak?

Az a baj, hogy nem vagyok semmi. Polihisztor sem vagyok, tehát nem vagyok minden sem. Vannak új dolgok, amik érdekelnek, aztán idővel a lelkesedés alábbhagy. Izgat a dolgok elsajátítása, megvalósítása, feltüzelnek, energiát adnak, aztán eljönnek a dolgos hétköznapok, amikben nem vagyok jó. De felépíteni valamit már sokszor sikerült, van benne tapasztalatom.

Akkor minek nevezzelek?

A Godot főnöke vagyok, vagy a művészeti vezető, ha rövidre kell zárnom a dolgot. Ez nem takar sok mindent, és nem is igaz sok esetben, de inkább ez, mint „a direktor úr” vagy „a tulajdonos”. Az Intézet különböző területeit próbálom koordinálni, mindegyik egy külön egység, mindegyikben tevékenyen részt veszek.

Hogy jött létre ez a többkarú projekt, ami ma a Godot Kulturális Intézet gyűjtőnevet viseli?

Ez tizenkét év története. Gyermekszínészként dolgoztam több budapesti színház előadásában. 1995-ben kirúgtak mindenkit az akkor még Arany János nevét viselő Új Színházból, ahol dolgoztam, így engem is. Kicsit örültem is neki, mert nem éreztem magam jó színésznek. Aztán voltam ingatlanügynök, majd csináltam egy ügynökséget, de nem tudtam ülni ott, és dolgozni úgy, hogy utálom. Annyi eszem volt, hogy tudtam, hogy ha hosszú évekig dolgozik az ember jól saját magának, az meg kell, hogy térüljön. Akkor már nagy volt bennem a vágy, hogy olyasvalamit csináljak, amit tudok élvezni, és ne csak várjam, hogy leteljen a munkaidő. Ekkor adódott a Madách téren a lehetőség: ott volt egy üres üzlethelyiség, volt egy kis pénzem, hogy felújítsam. A hajópadlót még meg tudtam venni, de lerakni már nekünk kellett. Belekeveredtünk a Galériába.

Mi volt a koncepció?

Az, hogy csinálunk egy galériát, ami az egyik legjobb kortárs galéria lesz. Nem szeretnénk olyan galéria lenni, akit mindenki szeret, inkább olyan, akit szeret a közönség 10%-a, de az nagyon. Azt gondoltam, hogy az ingatlanozásból fenn tudjuk tartani a galériát, de ez az elméletem hamar megdőlt. Olyan teendőink lettek, amiket nem mértünk fel: kiadványokat kellett szerkeszteni, katalógusokat, meghívókat készíteni. Így hát elkezdtem foglalkozni a kiadványszerkesztéssel, ami annyit jelent, hogy jól tudom használni a programot. Ez segített végül eltartani a galériát.

És téged mi segített eltartani?

A hitel. De hát ezt tudtuk. Az éves költségvetésünket alapból úgy állítottuk össze, hogy a képeladásokból származó bevétel egyenlő nullával. Ha mégis eladunk valamit, az csak öröm. Viszont legalább nem kellett nyomulnunk, a nyomulás kontraproduktív. A Facebook például tudja ezt: ha akarod, lájkolsz valamit, ha nem, akkor törlöd. Ez volt az én szemléletem is.

Nem éreztél ellentmondást a szemléleted és a pénzkeresés között?

Nem. Mi is reklámoztunk, csak máshogy. Amit akkor csináltunk, azt ma már úgy hívják, hogy vírusmarketing meg gerillamarketing. Akkor még nem volt neve, valakik alkalmazták, valakik nem. Mi nem abba a rendszerbe álltunk be, hogy szerzünk egy címlistát, elhívjuk az embereket gulyáspartira a galériába, együtt leisszuk magunkat, haverkodunk, és akkor majd venni fognak tőlünk képeket. Mi szolgáltatunk, csinálunk valamit, ami szerintünk jó. Volt egy saját elképzelésünk a kortárs képzőművészetről.

Mi volt ez az elképzelés?

A progresszív kortárs képzőművészet számunkra azt jelenti, hogy fontosnak tartjuk a változást. Egy művész folyamatosan változik, mindenki mindig változik. Ha nem keres új utakat az ember, akkor belefekszik abba, hogy ő egy művész, keresi és megcsinálja ugyanazt a témát ugyanannyiszor. Ez számunkra nem annyira értékes.

Mi történt azután, hogy létrejött a Galéria?

Egy idő után szükségem lett arra, hogy legyen egy forprofit láb is, hogy megkönnyítsük a galéria üzemeltetését. Ezért létrejött a kávéház 2004 végén, hosszú bénázás után. Azt gondoltam, hogy önmagában az, hogy van egy kávéházunk, az smafu. Csináljunk kávéházi színházat. Nagybátyám ötletével elhívtuk Litkai Gergelyt, hogy alapítsunk stand up comedy klubot, mivel a humor nagyon tré volt Magyarországon. Tudtuk, hogy annyi bevételünk lehet, amennyit a nézők fizetnek. Csak egy dobogó, egy mikrofon és egy hangfal kellet hozzá, az erősítőt meg béreltük.

A Galéria fenntartása mellett azért misszió is volt a stand up, nem igaz?

Természetesen. Főleg Litkainak volt célja a humor megreformálása, és az évek bebizonyították, hogy erre szükség is volt. Az első stand up estén még készen se volt a kávézó, egy étteremből rendeltük a kaját. Híres embereket hívtunk, föllépett a Fábry, a Hajós. Utána beindultak az előadások, és érezhető volt, hogy márciustól már sorban fognak állni az emberek. Szájról szájra terjedt a hírünk, egy év múlva már teltház volt.

Hogyan válogattátok ki a fellépőket?

Meghallgattunk mindenkit. A Kőhalmi Zoltánt például elhívtuk – ő írt egyébként, a művei mindig megjelentek itt-ott. Azon a napon, amikor eldöntötte, hogy fel fog lépni, egy fogtechnikus bácsi volt a színpadon, aki egy felfújható guminőt hozott be. Kőhalmi azt mondta: „Ha ő föl mer lépni, akkor én is.” És elsőre zseniális volt.

Hogy foglalnád össze azt a szellemiséget, ami a Godot-t jellemzi?

Amit mindig is szerettem volna sugallni az embereknek: el kell kezdeni csinálni, amire vágysz. Mindent el tudsz érni. Csak tudd, hogy mi a magja annak, amit szeretnél. Ebben a szellemiségben csináltam például egy mobilfilm-fesztivált is. Egy barátom évekig mondogatta, hogy szeretne filmet rendezni, de hát nincs hozzá kamera meg semmi. Nagyon felidegesítettem magam ezen, és azt mondtam: akkor csináljunk mobillal filmet! Minek tökölünk a kamionnyi lámpával meg hangfelszereléssel, csináljuk! Elkezdtem kísérletezni, persze én nem voltam képes mobillal kisfilmet csinálni. De elértem azt, hogy más emberek belevágtak, és elkezdtek filmeket küldeni. Háromszáz film jött be erre a fesztiválra. Nem én voltam előtérben, nem én csináltam meg. Izgalmasabb a háttérből elindítani dolgokat. A Godot-t is ez a létrehozás működteti.

Akkor lehetne a titulusod „elindító ember”.

Valami olyasmi, igen. Ugyanakkor vívódom is sokat. Nem mernék semmit kijelenteni magamról, hogy mit tudok. De jól érzem magam a világban, jó dolgokat csinálhatok, és sikereim vannak. De hozzáteszem: én mindig ezt éreztem. Amikor nem ment ennyire jól, akkor is, ez mindig így volt. Túl pozitív vagyok.

Az utóbbi időszakban eléggé felbolydult a hazai kulturális élet, felerősödött a politika és a szabad kultúra közötti ellentét. Érint ez valamilyen formában benneteket?

Mi úgy építettük fel magunkat, hogy minden tekintetben függetlenek tudjunk maradni. Ebből a szempontból nem érint minket ez a feszültség, nincs szükségünk például állami támogatásra. Én úgy látom, hogy az elmúlt húsz évben nem volt jelentős átalakulás a színházban. Megjelentek csodálatos új dolgok, mint pl. a Krétakör, a Pintér Béla Társulat és hasonló kis társulatok, akik a semmiből, állami támogatás nélkül valami nagyon jót hoztak létre. Én nem látom át a színházak költségvetését, de azt látom, hogy ki és hogyan lesz egy színház igazgatója. Látom, és nem tetszik.

Az Életjáték nevű színházi projektedben egy-egy híresség életét vitték színpadra a színészek, improvizált jelenetek formájában. Mi ragadott meg téged az improvizációban?

Az életedben a legjobb döntéseidet hirtelen hozod meg. Amire hosszú ideig készülünk, sokszor az sül el a legrosszabbul. Belül nagyon jól tudod a dolgokat, ha meghallanád magadban a válaszodat. Sok gát van és fék, félelmek, amik rossz irányba viszik el az embert. Ha őszinték tudnánk lenni, és az emberek pedig tudnák az őszinteséget kezelni és befogadni, akkor jobb lenne a világ. Ha önmagad tudsz lenni, az felszabadít. És az improvizáció efelé visz.

Szepessy Stefi
ELTE Online

Fotó: Szájer Fanni