„Nem pornóregényt írtam, hanem emberi sorsokat”

Mi volt a személyes motivációd arra, hogy egy hazánkban ennyire tabunak tekintett témáról írj?

A közeli barátaim között van meleg, az egyik legkedvesebb barátnőm transzexuális, és mérhetetlenül bántott – és bánt is – az, ahogy sokan poénkodnak, ostoba megjegyzéseket tesznek a ’fajtájukról’ úgy, hogy nem is ismerik őket. Ráadásul rádiós műsorvezetőként hosszú éveken át folyamatosan azt tapasztaltam, hogy az emberek általában alig tudnak valamit a homoszexualitásról, viszont – egy-két notórius gyűlölködőtől eltekintve – amikor melegek is telefonáltak tanácsért, igyekeztek segíteni, megérteni őket.

A könyvben olvasható életutak meglehetősen különböznek egymástól, például életkor, nem, társadalmi pozíció tekintetében. Ez a te tudatos koncepciód volt, vagy csak véletlenül alakult így?

Alapvetően úgy fogtam bele ebbe a munkába, hogy szeretnék minél többféle, egymástól gyökeresen eltérő életútról képet nyújtani, ám az, hogy a felszín alól előbukkanó emberi sorsok tényleg ennyire különbözőek, leginkább a szerencsén múlt, hisz beszélgetőpartnereimhez elsősorban közös ismerősökön keresztül, vagy melegszervezetek ajánlása révén jutottam el. Amikor aztán kezdett számomra úgy tűnni, hogy az újabb és újabb történetek kezdenek hasonlítani egymásra, úgy éreztem, hogy a könyv elkészült, hisz elértem, amit szerettem volna.

Bár évekig vezettél ilyen jellegű témában rádióműsort, a könyvben szereplő interjúk azért más műfajt képeznek. Hogy tudtál felkészülni arra, hogy ilyen mélyen betekints idegen emberek életének egy nehéz epizódjába?

A személyes találkozók előtt telefonon váltottunk pár szót, így nem teljesen idegenül állítottam be hozzájuk, de még így is rendkívül nehéz volt. Minden egyes interjú előtt belém hasított a kérdés, miszerint van-e jogom mások legintimebb szféráiba vájkálni ennyire durván. További nehézséget jelentett az is, hogy bár természetesen voltak általános kérdéseim, melyeket mindenkinek fel lehetett tenni, lehetetlen előre felkészülni egy olyan élet teljes történetéből, melyet nem ismersz. Minden alkalommal mélységesen meghatott az a szeretett és nyitottság, ahogy beengedtek a lelkükbe, az életükbe.

Tizennégy történetet olvashatunk a könyvben. Míg eddig eljutottál, hány visszautasítást éltél át?

Csupán egyetlenegy fiú utasította vissza végül a beszélgetést, de ő is azért, mert szerelmi téren eléggé mélyponton volt, és nem érezte megfelelőnek az időt arra, hogy magáról beszéljen. Összességében nagyon meglepett az, hogy ilyen pozitívan fogadtak, ám mint kiderült, én magam sem voltam számukra ismeretlen, a hatévnyi műsorvezetői múltamnak köszönhetően ugyanis már eleve bíztak bennem.

A körülbelül egy éve készített riportok óta tartod a megszólaltatottakkal a kapcsolatot?

Igen, igyekszem, bár sajnos az időbeosztásom nem engedi meg azt, hogy mindenkivel napi szinten beszéljünk. Úgy gondolom, hogy a beszélgetés szinte az összes esetben – már csak a puszta témából adódóan is – őszinte barátságot teremtett közöttünk. Itt szeretném megemlíteni azt is, hogy szerencsére a könyvben feltüntetett állapotokhoz képest a legtöbbek élete pozitív irányba változott.

Kivétel nélkül az összes beszélgetőpartneredtől megkérdezted, hogy mit gondol, hogy alakul a melegek helyzete hazánkban. Mi a te véleményed e kérdésről?

Lehet, hogy csak idealista vagyok, de úgy vélem, hogy fejlődünk. Annak ellenére is így érzem, hogy számos médiumtól is kaptam olyan visszajelzéseket a könyvvel kapcsolatban, hogy erről a témáról egyszerűen nem beszélhetnek. Valamennyire sejtettem, hogy ez lesz, bár kicsit azért meglepett, hiszen nem pornóregényt írtam, hanem emberi sorsokat mutattam be. Ráadásul a világ változik – és ez elől senki nem dughatja homokba a fejét. A mindennapokat tekintve persze nem könnyű a helyzet, mert bár Budapesten egyre több önmagát felvállaló meleg párt látni, vidéken még mindig, sokszor szó szerint bujkálniuk kell.

A sokat támadott melegfelvonulás kérdése szintén többször felbukkan, és számos véleményt megismerhetünk ezzel kapcsolatban. Te hogy látod: szükséges ez a bizonyos rendezvény, vagy csak felesleges provokáció?

Úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van kimenni az utcára a saját identitásáért, egyenjogúságáért harcolni. Gondolj csak bele: ha annak idején a nők nem láncolták volna oda magukat a kerítéshez, talán még ma is csak férfiak ülnének a parlamentben. Tényleg érdekes volt látni azonban azt, hogy erről maguk a melegek mennyire eltérően gondolkodnak – hisz nem is csupán a kérdésedben említett vélemények jelentek meg, hanem több, a mi számunkra talán nem is evidens nézőpontot is megismerhettem.

DicsukD
ELTE Online

Fotó: Bárány Gusztáv