A zombi filmek evolúciója

Síron túli szociológia

Amellett, hogy a zombik egyik legősibb félelmünk, az embertársaink iránt táplált félelem kannibalizmusra hajlamos megtestesítői, a túlélés művészeiként sem vallanak szégyent. Persze a sörétek vagy a csákány elől ők sem menekülhetnek, ám a múló idő – alkalmazkodó készségüknek és a szórakoztatóipar kreatív elméinek hála – tűhegynyi nyomot sem hagy hullafoltos bőrükön.

Legfeljebb kénye-kedve szerint átszabja néhány tulajdonságukat, hiszen egy korszak meghatározó zombi filmjei hűen tükrözik az adott éra visszásságait, hangulatát, társadalmi problémáit.

Csoszogó rabszolgák

Az imént említett adaptivitás ismeretében nem fogja derült kriptából húsevő anyósként érni az olvasót, hogy a harmincas évek kezdetleges és idézőjeles zombi horrorjain még ott virít a rabszolgatartás skarlát betűje. Természetesen ez nem az élőhalottak bőrszínében, sokkal inkább a voodoo-mágusnak (gazdájuknak) való kiszolgáltatottságukban manifesztálódik.

A hőskor zombijai lassúak, esetlenek, legfőbb fegyverük pedig a fenyegető szemgúvasztás; summa summarum csupán csetlő-botló bábok egy mágikus hatalommal bíró önkényúr kezében.

Sok kicsi sokra megy

A temetőőrök koporsókerülő rémálmai a hatvanas évek végén vánszorogtak egy fokkal feljebb a fejlődés létráján, méghozzá George A. Romero asszisztálásával. A New York-i születésű Romero 1968-as Előhalottak éjszakája című egész estése műfaj-és korszakalkotónak bizonyult: a voodoo-mágust rejtélyes eredetű járványra cserélte, a zombikat pedig óriási falkákban portyázó, emberhús-függő ösztönlényekként ábrázolta, akiket kizárólag a habzsolás, a pusztítás iránti vágy éltet, és akik – számbeli fölényükből adódóan – kíméletlenül felőrlik áldozataik ideg-és emésztőrendszerét.

E Romero-féle klasszikus valódi ínyencfalat filmesztétai berkekben: egyesek a vietnámi mészárlások és a hidegháború pellengérre állítását, míg mások az amerikai társadalom, illetve a rasszizmus kritikáját vélik felfedezni a művérben úszó képkockákon.

Még két rendőr rendel!

A fajsúlyosabb mondanivalótól terhes, hat epizódos Romero-széria nyomasztó atmoszféráját Az élőhalottak visszatérnek-hez hasonló, fekete humorban gazdag hullaeposzok kompenzálják. A Nyolcadik utas: a Halál forgatókönyvét is jegyző Dan O’Bannon rendezésében vászonra álmodott horror vonzereje abban rejlik, hogy bár a zsáner tradíciót tiszteletben tartja, saját magát a legkevésbé sem veszi komolyan.

A visszatérő élőhalottak agyafúrtak (átvitt értelemben is), beszélnek, ételt rendelnek, a síron inneni főszereplők pedig zombi filmes tapasztalataik segítségével próbálnak rálelni a túlélés és a sántikáló kannibálok kiirtásának mikéntjére.

Hulla Pláza

Az új évezred hantszökevényei merőben más kaptafára készültek: gyorsabbak, kegyetlenebbek, kiszámíthatatlanabbak elődeiknél, és egyúttal a lelketlen konzumdroiddá, esetleg érzéketlen nagyvárosi ragadozóvá degradálódott embertípus allegóriái. Előbbi jelenséget vesézi ki a Romero-i alapokra felhúzott, 2004-ben bemutatott Holtak hajnala, míg utóbbival a vidéki életformát, a család meghittségét magasztaló 28 nappal később foglalkozik.

És mindebből mi a tanulság? Az, hogy az élőhalottak szimbiotikus kapcsolatot ápolnak az emberi fajjal. Együtt szenvedünk, együtt fejlődünk két létsík között rekedt mostohatestvéreinkkel – csak sajnos mi rossz irányba. Kezdünk zombivá változni.

Bélyegkép és első illusztráció forrás:   http://heatherbuckley.co.uk

Második illusztráció :                         Flip Out Photography

Kodaj Bálint
ELTE Online