Petőfi Reloaded

Kezdjük hát ott, hogy belépünk a PIM kiállítótermébe. Az új Petőfi-kiállítás atmoszférája – a magam részéről egy kis fenntartással induló félelem. Vajon mikor fogok elsüppedni két hajtincs és három tárló után a kultikus, sőt patetikus beszédmódban? Még visszhangoznak bennem a szeptember 22-én nyílt tárlat internetes prospektusában olvasottak: „A kiállítás azt a folyamatot mutatja be, melynek során a Petrovics Sándor nevű gyermekből az lett, akit egy szóval jellemezhetünk: PETŐFI.” Sóhajtok. Már-már lemondóan. Aztán végül örömmel tapasztalom: szkeptikus félelmeim –szerencsére – nem igazolódnak, és mosolyogva gondolok egyetlen Sándorunkra, aki igazán élvezné ezt a felhajtást, hiszen már életében is éppen így csinálta.

„A kiállítás a kultusz által felmutatott Petőfi-képből indul el– magyarázta Adrovitz Anna, a kiállítás egyik rendezője. – Olyan tárgyakat, ábrázolásokat, digitális anyagokat gyűjtöttünk össze, amik válaszolnak a költőt érintő „Ki vagyok én?” kérdésre. Azt szeretnénk megmutatni, hogy ugyan van egy előzetesen bennünk élő Petőfi-kép, amely meghatározza a róla való gondolkodást, de ennél sokkal színesebb, szerteágazóbb az ő életútja és maga az életmű is. A kultusz csupán néhány jellegzetességet domborít ki ebből. Mi ezt teljesebb egységében mutatjuk be. A saját gyűjtemények mellett az érdekesebb tárgyak kedvéért kölcsönöztünk magángyűjtőktől, más intézményektől is. Ilyen például a Szendrey Júlia által hímzett tárca, vagy az eddig még sehol ki nem állított Barabás-tusrajz. Emellett vannak olyan tárgyak, amelyek csak három hónapig maradhatnak itt (kéziratok, hajfürtök). Ez lehetővé teszi a folytonos változást, megújulást, annak ellenére, hogy ez egy hosszú távra tervezett kiállítás.”

Az öt termen végighaladva valóban nem (csak) a kanonikusan elvárt dolgokkal találkozhatunk. Nincs előttünk se parasztinges, bőgatyás Petőfi; se a Nemzeti előtt szavaló világforradalmár. (Hiszen ilyen Petőfink soha nem is volt ugyebár.) Nem sulykolják belénk az életrajzot sem, ami csak amolyan útjelzőként mutatja a haladási irányt a padlóba süllyesztett pirosan világító táblácskákon. „Életút” – átvitt és megvalósított értelemben is, megmosolyogtató az értelmezés. A kiállítás másra próbál koncentrálni. Egy elhanyagolt Petőfi-képre, ami a világfit, a csínytevőt és a karrieristát ábrázolja, megérthetően modern módon. Megmutatja a deviáns bölcsészfiút, aki a seregben leginkább Horatius-kötetet szeretett olvasni, Bemmel pedig jókat sakkozott, miközben a társak dühösen fújtattak rá. A színes ruhákban tetszelgő vándorszínészt; a kritikusokra fittyet hányó Petőfit; az igazi marketing figurát, akinek Vachot Imre Csokonai korabeli díszmagyart varratott, amiben szerződés szerint naponta meghatározott órát kellett sétálnia a pesti utcán, csakhogy meglegyen az a bizonyos nagy magyar költő imázs. „Az életrajz kapcsán sok forrásszöveget alkalmaztunk, amik tematikus egységként, falba süllyesztett táblákon olvashatóak: megtalálhatók itt saját és kortárs visszaemlékezések, versek. Petőfi figuráját pedig azzal szeretnénk még hitelesebbé, ember közelibbé tenni, hogy kihágáslistákat készítettünk a csínytevéseiről, amiből nem kevés adódott. Emellett fontosnak tartottuk, hogy maga az életmű és az alkotások is hangsúlyt kapjanak. A tárlók mellett meghallgathatók a klasszikus és ismert versek, a falakra viszont sokszor olyanok kerültek ki, amik a kevésbé ismertek, pontosan azért, hogy újabb szövegeket is felmutassunk.”

Miközben Annával erről beszélünk egy kanapén, a Tízek Társaságának Pilvax-asztalával szemben, fojtott zsibongással nézelődnek a gyerekek, a kiállítás fő címzettjei. „Gimnazisták, általános iskolások, sőt óvodások is sokan jönnek. A visszajelzések nagyon pozitívak. Azt mondják, hogy a kiállítás menő.” Látni rajtuk, hogy tényleg élvezik. Beülnek a Petőfi korabeli iskolapadba, fotózkodnak a felállított vándorszínpad-installációban, felveszik a régi szabásminták alapján készült kalapokat és jelmezeket. És ami a személyes kedvencem: forradalmi tömeget gyűjtenek. Persze nem igazából, csak egy számítógépes játék erejéig, amivel kipróbálhatják a történelmi tudásukat és végigjátszhatják a március 15-i eseményeket. „A játékot a kiállítás kedvéért fejlesztettük ki. A grafikusok korabeli metszetek alapján rajzolták, így valóban hiteles képet fest a történelmi személyiségekről, akikről fennmaradtak portrék, illetve a helyszínekről és az eseményekről is. Ilyen szempontból tehát teljesen dokumentatív jellegű. Ráadásul a metszetek mellett mai fotók is megjelennek, így azt is össze lehet vetni, hogy azok a helyszínek, amiket akkor bejártak, ma hogyan néznek ki, és hol találhatók a városban.”

A számítógépes játéktól épp csak egy teremnyire pedig hologramos asztaltársaság cseveg a Pilvaxban, a történetüket megtudhatjuk az okostelefonokra letölthető androidos kiállításkalauzokról. Mindennek vége pedig az eltűnt Petőfi (igen patetikusan ábrázolt) képzeletbeli segesvári lábnyoma, és a már egyáltalán nem elképzelt digitális lábnyom, ami nem más, mint a Petőfi feldolgozások képernyőn böngészhető youtube-linkgyűjteménye. „Az volt a cél, hogy ha valaki még több információhoz szeretne jutni, akkor tovább tudjon böngészni ezeken a tudáspontokon. Egy XXI. századi kiállítást akartunk létrehozni, hogy a fiatalokhoz, illetve a mai, technikához szokott emberhez is közelebb kerülhessünk; hogy számukra és még 5 év múlva is helyt álljon a kiállítás.”

Hogy ez így is lesz, azt nem kétlem. Mondhatom ezt minden kezdeti szkepticizmusom és annak ellenére, hogy azért be kell vallani: bármennyire is cél, de a kultuszon kívül beszélni Petőfiről, pláne egy róla elnevezett irodalmi múzeumban, egy életrajzi kiállítás keretein belül nem lehet. Talán azért – mondta Erltiz János, a PIM kommunikációs referense –, mert a szervezőket is kötik azok a beszédmódok, amik a tanagyagban vannak: olyan tárlat kell, ami kapcsolható az iskolások által tanultakhoz. Így aztán egyszerűen elfogadjuk, hogy nem Petőfi az, akiről extrém és felforgató kiállítást lehet rendezni. Mindenesetre újszerűt, szórakoztatót és kreatívat igen. És ez ellen, lássuk be, Petőfinek sem lenne kifogása.

Markó Anita
ELTE Online

Fotók: Radványi Zsolt