Szerdai sziporkák a Szigetről

Lázadó iparosok

A jegymizéria és a biztonsági formalitások leküzdését követően rögtön az események kellős közepébe csobbantam, akár egy elektromos rájákkal teli medencébe hajított óvodás. A gigászi Pop-Rock Nagyszínpadnál a Rise Against decibeljei dübörögtek, a közönség hátsó traktusaiban pedig a Rejtő Jenő-féle Wagner úrnál jóval részegebb hollandok pattogtak egymás körül – akár egy fészekaljnyi bohém gumimaci -, időnként sörrel permetezve a hatósugarukba kerülő delikvenseket.

Meglepődve konstatáltam a publikum kifejezetten szellős sorait, a nagyszínpadnak otthont adó pormező csupán a koncert vége felé vált zsúfoltabbá. Bár a dalfelhozatal miatt egyetlen zokszó sem érheti a Rise Against-ház elejét (a teljesség igénye nélkül: Give It All, Re-Education, vagy a közönséggel közösen énekelt Hero of War), és – lévén világszínvonalú, profi, veterán banda – a fellépés minőségén sem találtam kivetnivalót, azért az iparosmunka-atmoszféra mindvégig ott lebegett a világot jelentő, gitártépte deszkák körül.

Egy borongós porszem panaszai

A záróakkordok és a modoros búcsúüzenet felcsendülése után Sziget-társammal – aki, velem ellentétben, valódi újságíró – a külföldi médiahangyáktól nyüzsgő sajtós pavilon felé vettük az irányt. Némi egy helyben topogás és tülekedés árán végül a csuklóm köré tekeredett az éjfekete alapon fehér „Press” felirattal csinosított karszalag. Ha fel is ébredt volna bennem a kiváltságosok előjogaként nyilvántartott felsőbbségi érzés, azt garantáltan, visszakézből lelohasztják az „Artist”-nyakcsüngőkkel grasszáló tizenévesek. Cseperedő kisebbségi érzéseimet csak tovább táplálta a sörnyakaldák egyikénél előttem tornyosuló, húsos tarkójú brit úriember kártyáján pöffeszkedő, szintén rubensi idomokkal kérkedő pénzösszeg; ám az ország állapota, a világrend rugalmatlansága, továbbá a koplaló jóginál is kehesebb anyagi tartalékaim feletti borongás helyett firkásztársammal Rock-Metál Nagyszínpad és Motörhead-iránt kanyarodtunk.

Szuicid hajlamú bibircsókok anyahajója

Akarom csépelni kanyarogtunk, mert – ahogy az ma született, birkaagyú Szigetelőktől elvárható – valószínűleg csak a nálunk is rosszabbul látó szerencse, és a Motörhead igencsak tápos késése mentette meg hajnali monitorfényben sütkérező kettősünket a koncert lekéséstől.

A Rise Against-ről hiányolt tömeg itt alaposan behozta lemaradását, a pázsiton végtelennek tetsző emberültetvény sarjadt, különféle zászlókat lengető metálpalánták tapostak egymáson.

Egykori egyetemtársamnak – aki, mint említettem, valódi újságíró – és nem éppen jómagamnak csupán a periférián jutott hely, így néhány őrlős, ikonikus rock himnusz után köszöntük szépen, szedtük a sátorfánkat.

Elkerülendő a stílusszédelgés leghalványabb gyanúját, az A38-Wan2 Színpad ufó-anyahajóra hajazó létesítményében vertünk tanyát (félreértés ne essék, a szükséges, kábé háromnegyed órás kóválygás ezúttal is megvolt), ahol a Suicidal Tendencies kommandírozott koncentrált támadást a dobhártyák serege ellen.

Záróra

Bár az este hátralévő részében – miután a véletlenek furcsa, géppuskagolyókként záporozó sorozata elsodorta mellőlem bajtársamat (aki, nem győzöm hangsúlyozni, valódi újságíró) – elkolbászoltam az ívó lazacoktól nyüzsgő folyóágak zsúfoltságával vetekedő Blues Kocsmához, hovatovább egy derült bozótból felbukkanó barát unszolására még egy csipetnyi Supernem is került zajbombázta hallójárataimba.

A változatos, laktató zenei menüsor ellenére mégis úgy éreztem, hogy – saját tapasztalatlanságom és az exponenciálisan terebélyesedő tömegiszony okán– ha nem is üres, de félig teli pohárral távozom, hiszen a zegzugokat, a kevésbé frekventált színpadokat és sátrakat, a gyűszűnyi feles poharaknál is apróbb kincseket, a részletekben rejlő, kiismerhetetlen ördögöt nem volt időm feltérképezni.

Viszont jól tudom, hogy a kicsivel mi a teendő – megbecsülöm, hátha érdemessé tesz a nagyra, hátha jövőre az egy napból egy hét lesz, a futó kalandból egy hét együttlét. Belőlem pedig újságíró.

Kodaj Bálint
ELTE Online