Megmászni és megszeretni

Hétfő reggel vegyes érzelmekkel indultam a falmászók edzésére, egy Budafoki úti raktárépületbe. Egyrészt borzasztóan szorongtam, mert fogalmam sem volt arról, mi vár majd rám a több mint négy fal között. Ugyanakkor hihetetlenül izgalmas volt elképzelni magam a magasban lógva. Újra és újra ugyanazok a kérdések ismétlődtek a fejemben. Vajon fel tudok mászni? Rá tudnak venni legalább arra, hogy megpróbáljam? És ha gyenge vagyok? Ha leesek? Ha kitöröm a kezem, a lábam, a nyakam? Miközben belelovaltam magam a kétségekbe, meg is érkeztem, és onnan már nem volt visszaút. Szinte lebénultam attól, amit először megláttam. Egy csinos és törékeny leányzó úgy mozgott a falon, mintha sosem lett volna szilárd talaj a lába alatt. Mire feleszméltem, a kezdő csoport hölgyei túl voltak a közös bemelegítésen. Máté, a foglalkozás vezetője ismertette a feladatot, és már fent is voltak a falon. Ráadásul úgy ugráltak le öt méteres magasságból, mintha világ életükben ezt gyakorolták volna. Tényleg ilyen egyszerű lenne? A válasz igen. Legalábbis a hozzáértők ezt állítják. Én meg elhittem nekik, hisz végül mégis kipróbáltam.

Nem volt könnyű, de a kíváncsiság végül csak diadalmaskodott a félelmen. Először kiválasztottam két olyan pontot, ahol biztonságosan megkapaszkodhattam, de ekkor jött a bonyolultabb kérdés. Mi is legyen a lábaimmal? Csak semmi pánik, biztattam magam, hiszen félig már lógok is. Nagy levegő, elrugaszkodás, és fent vagyok. Valóban fent voltam, ugyanakkor lövésem sem volt arról, hogyan haladjak tovább. A kezemmel fogjak feljebb? Vagy a lábamat próbáljam emelni? Az igazat megvallva nem tudnék beszámolni arról, hogy mi módon, de egyszer csak elértem a fal tetejét. Na ekkor jött az igazi sokk! Az odáig rendben van, hogy felmásztam, de hogy jutok le? Most tényleg ugranom kell? Nem volt sok időm gondolkodni, mert a végtagjaim kezdtek önálló életet élni. Vagy ugrok, vagy esek. Villámgyorsan elmormoltam egy Miatyánkot, majd egyszerűen levetettem magam. És láss csodát, túléltem! Néhány perc pihegés után minden tétovázás nélkül indultam az újabb körre.

Igaza van Agócs Tominak, az ELTE sportösztöndíjasának, aki szerint a mászás nem feltétlenül a nyers erőről szól. Sokkal fontosabb a technikai tudás, a mentális felkészültség és az akaraterő. Az első edzés után én úgy látom, hogy itt mindez elsajátítható. Ráadásul a srácoknak sikerült valódi csapattá kovácsolniuk a klubtagokat. A versenyek mellett számtalan egyéb programon is részt vehet az ide látogató, számomra a bográcsozással egybekötött sziklamászás tűnt a legizgalmasabbnak, ahol élesben, kötél segítségével próbálhatjha ki tudását a teremben már biztonsággal mozgó falmászó.

Jómagam rövid idő alatt rengeteget tanultam ettől a fantasztikus társaságtól. Legyőztem a falat, de még inkább saját korlátaimat. Különlegesnek érzem magam, amiért sikerült. Akkora adag adrenalint kaptam, amekkorát talán még soha. Igaz, hogy a vállam még mindig sajog egy kicsit, és olyan izmaim is bedurrantak, melyeknek még a létezéséről sem tudtam, de mindez semmi a fal tetején átéltekhez képest. Megmászni és megszeretni egy pillanat műve volt…

(A falmászó edzést október 10-én teszteltük Sport Testközelből cikksorozatunk részeként.)

Varga Adrienn
ELTE Online

Fotók: Radványi Zsolt